Az Örökélet reménye

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni
(Babits Mihály: Ősz és tavasz között)

Immanuel Kant, aki nemcsak saját korának volt nagy filozófusa, hanem gondolkodásával az egész utána következő, napjainkig tartó korszak számára jelentős ösvényeket jelölt ki, valójában egész életében csak 3+1 kérdésre kereste a választ. Ezek voltak híres kérdései: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek? És az egész összefoglalásaként a +1: Mi az ember? Szerinte az első kérdésre a filozófia segít választ találni, a másodikra az etika, a harmadikra a vallás és a negyedikre egy olyan átfogó tudomány, amely mind a hármat magában foglalja. Ha belegondolunk ezeknek a nehéz kérdéseknek a természetébe, igazat kell adnunk Kantnak annyiban, hogy bármelyikre kezdjük is keresni a választ, egy idő után elérünk ahhoz a határhoz, amelynél már egy másik területére csúszik át a kérdés. Így van ez akkor is, amikor a vallás segítségével nemzedékről nemzedékre hagyományozott reménység természetét szeretnénk megérteni: hamar megérezzük, hogy ha nem akarunk túlságosan egyszerű és ezért rossz válaszokat kapni, akkor egyformán szükségünk van gondolataink, erkölcsi normáink, érzéseink és vallási igazságaink felderítésére, és mindezek után arra is, hogy belássuk, hogy ez a kérdés az ember legmélyebb természetével függ össze.

A reménységnek első közelítésben nem feltétlenül van köze a valláshoz. Remélni sok mindent szabad és lehet is, remélhetem, hogy jól sikerül holnap a matekdolgozat, hogy nem kenődik el a szemfestékem, amíg a zuhogó esőben elérek a bulira, hogy bár iszonyúan fáj a hasam mégsem kell majd megoperálni egy barátságtalan vakbélműtét keretében, stb. Ha azonban a reménység természetének felfedezésekor a többi területre is figyelek, máris kiderülhet, hogy a matekdolgozat sikere elsősorban a tudásom függvénye, hogy ha az elkenődött festéket levakarom akkor legalább annyi embernek rokonszenves leszek mint festékkel (mert akinek olyan az értékrendje, azt tényleg jobban érdekli, hogy tényleg milyen vagyok) és hogy reálisabb az orvos szakmai felkészültségében és emberségében bízni, mint abban, hogy minden betegség elkerül. A reménységnek ezek a hétköznapi példái ezek szerint csak a hétköznapok felületességében fejeznek ki valamit, de jelentésük ennél sokkal mélyebbről fakad. Vegyük például József Attila egyik versét ("Reménytelenül") ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a reménység természetéhez, nézzük meg, milyen is a tömény reménytelenség:

"Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél."

A vers első versszakában egy olyan ember gondolataiba pillanthatunk be, aki számára a sokaktól irigyelt okosság csak kilátástalan helyzetének megerősítésére szolgál. Eddig tehát csak az intellektus szintjéig jutottunk el. Folytatódhatna a vers azzal is, hogy az intellektuson túlról érkezik a segítség, nem? Vagyis ösztönösen is él bennünk még egy ennél is mélyebb szint ismerete, amely talán logikátlanul és megmagyarázhatatlanul, talán csodaszerűen megmenthetné még az intellektuálisan már menthetetlen embert. A harmadik, befejező versszak után viszont már nincs több esély, titokban sem remélünk ilyet, mert a magány kozmikus méretű reménytelenséggé tágul:

"A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

Ez a kozmikus ez a vallási. Ahogy nem tudunk hova fordulni reményért a kozmikus reménytelenségtől, úgy igaz az is, hogy csak a kozmikus remény töltheti meg szívünket annyira, hogy ne maradjon közben és utána hiányérzetünk. A kozmikus, vagyis a vallási. Erről a vallási, hiányérzetet szűntető reménységről beszélünk akkor, amikor a halál utáni életről, az örök élet reménységéről van szó. Mivel a reménységnek ez a fajtája ilyen nagy dolgokra képes, nem kell csodálkoznunk azon, ha nem teljesen fér bele abba a tapasztalati tartományba, amelyet hétköznapi realitásnak mondunk. Pál apostol, aki nem szokott megijedni attól, hogy mások számára ismeretlen dolgokról beszéljen, amikor a földi és a következő lét határán történendő eseményeket sorolja, némi mentegetődzéssel így vezeti be mondanivalóját: "Íme, titkot mondok nektek." majd ezután részleteiben szól az utolsó pillanatok eseményeiről és arról, hogy a halál hatalmát végleg eltörli majd Jézus Krisztus győzelme (1Kor 15,51-57.).

".üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység: hiszen amit lát valaki, azt miért kell remélnie?" (Róm 8,24.) Ebben az egyetlen mondatban foglalható össze mindaz, amiről eddig  szó esett. Aki a reménység igazi természetét szeretné megérteni, hozzá kell szoknia a kifejezés ünnepi, erős változatához, amelynek nemcsak a természete, hanem a tartalma is különleges, mert ez az "örök élet"-re szól.

A kifejezés megértésekor rögtön szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az örök élet a bibliai szóhasználatban valójában sem nem örök, sem nem élet a megszokott értelemben, vagyis nem a földi keretek közt megismerhető élet végtelen meghosszabbítása, hanem egy új és különleges állapot, amelynek jellemzésére nincs is külön kifejezésünk, csak ez a félreérthető. Hogy a tartalmát jobban visszaadhassuk, helyesebb volna talán azt mondani, hogy "időtlenség Isten közvetlenségében", az "örök" szó tehát nem időhatározó hanem minőségjelző, az "élet" pedig nem főnév, hanem állapothatározó. Valószínűleg ez a két eltérés is elég meggyőző az ellen az unaloműző pótcselekvés ellen, hogy mindenképpen valami egyhangú és ellentmondásos cselekménnyel akarjuk kitölteni "az űrt", például az angyalok vagy az üdvözültek mennyei karának végtelen énekével, harsonázással vagy azzal a mákonnyal, hogy akkor majd végre mindenki megteheti, amit itt a földi törvények miatt nem mert. Erre a sokak által sok évszázadon át gyakorolt tevékenységre egyszerűen azért nincs szükség, mert ahol nincs idő, ott "űr" sincs, amit ki lehetne tölteni.

Innen érthető meg az is, hogy mi történik azzal az emberrel, aki meghalt. A népszerű platonista-keresztény közvélekedés úgy tartja, hogy a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet és különböző helyekre vándorol vagy olyan utakra indul, amelyeken át esélye nyílik a megtisztulásra. Ehhez az elképzeléshez feltételeznünk kellene egy olyan, számunkra egyelőre megközelíthetetlen világot, amely lényege szerint a miénkhez hasonlít, csak éppen nem a lelkes testek, hanem a testetlen lelkek lakják, de amely még nem Isten tökéletes közvetlensége. Elég kézenfekvő elképzelés, ha ránk bízná valaki, valószínűleg mi is ilyesmit találnánk ki. A baj ezzel az elképzeléssel csak az, hogy sem szükség nincs rá, sem indokaink nincsenek hozzá. Komolyan véve az időtlenséget, nem mondhatunk jobbat, mint Luther, aki szerint a halott embernek egyetlen jellemzője maradt: az istenkapcsolat, az sem őfelőle, hanem Isten felől nézve.

Lényegét és hatását tekintve tehát a halál visszavonhatatlanul megvon tőlünk minden aktivitást. Egyetlen jellemzőnk marad, az sem a miénk. Aki ennek tudatában szeretne a lehető legjobban felkészülni arra, ami mindannyiunkra vár élete végén, annak a szeretetet kell gyakorolnia, tökéletesítenie élete során, hiszen a szeretet megvalósításával mindig kiszolgáltatottságot élünk át, és utolsó aktív tevékenységünkkel az előttünk álló végleges passzív állapotot kell majd elfogadni tudnunk. Vagyis be kell gyakorolnunk az egyetlen lehetséges eszközzel.  A többi Isten dolga lesz, aki mindent betölt és életet ad. Nekünk pedig itt van és marad a hit, a remény és a szeretet, de etekintetben a remény.

Kevés ez?